Másikat, nem akarom, nem ezt!!!!

Benedek személyiség fejlődése, már eddig is sok izgalmat tartogatott számunkra. A mostani szakaszát ennek a folyamatnak valami egészen más jelzővel illetném, úgyis mint kiborító, idegesítő, komoly türelmet igénylő. Talán ez utóbbi áll a legközelebb a politikai korrektség kívánalmához. És persze tüneményes is, csak nehéz közben a vérnyomásomat a megszokott 110/80 környékén tartani. Az első volt a "másikat". És az is csak az életünk egy apró szegmensében jelent meg, a zenehallgatás közben. Először Judit nénit (úgyis mint Halász) untuk meg éjt nappallá téve hallgatni, majd jött a Vízipók, szigorúan a 100 Folk Celsiustól, végül a Nagy Ho-Ho-Ho -Horgász.  Minden alkalommal, amikor megelégelte a korábban imádott dalt, "másikat" felkiáltással kellet keresnünk a következő kedvencet. Ezzel nem is volt gond, míg már csak az hajtogatta egyre vörösebben, egyre hangosabban és egyre idegesebben, hogy "másikat". A probléma lényege csak abban állt, hogy bármit kapcsoltam, az nem volt jó, így közöltem, hogy mondja meg mit és az lesz. De ez nem történt meg, így most nem igazán hallgatunk zenét...
Aztán jött a "nem akarom", vagyis ne tegyél tisztába, ne kapcsold ki Bogyó és Babócát, ne menj oda, ne ülj ide, vedd el a kezed és társai.
A "nem akarom" párja a "nem ezt", amit leginkább evés közben alkalmaz, pontosabban evés helyett. Mert igazándiból semmi sem olyan jó étek, mint a "ság", vagyis a finomság, ami elsősorban piskóta tallért jelent. Persze ha az nincs, egyéb édesség is betölthetné a ság helyét, de ezt megtalálni nem is olyan egyszerű. Mert mikor a gyermek taknya-nyála egybe folyik, miközben én már a lakásban fellelhető összes édességet felvonultattam előtte, és ő kitartóan mantrázza, hogy nem ezt, de legalábbis másikat, akkor egy kicsit felmegy a pumpa. Így ilyenkor vagy ugrik a ság, vagy egyet leteszek elé, ami máskor bevált és eldönti mit kezd vele.
Az egész folyamatra a mai nap tette fel a koronát. Miután délelőtt már legalább háromszor megnéztük a fentebb emlegetett rajzfilm hősök kalandjait - hozzáteszem, már eközben is mondogatja a váltásoknál, hogy másikat, másikat - javasoltam, hogy talán vonuljunk be a szobájába, holmi közös játék céljából. Nem volt osztatlan a sikerem, de nagy duzzogva mégiscsak hajlandónak mutatkozott. El is kezdtünk mindenféle érdekes dolgokkal foglalatoskodni, még azt is elfelejtette, hogy éppen "halálán" lévő apjához rohangáljon, akit mindenképpen fel akart kelteni délelőtti álmából, amikor pár percre kimentem a szobából. Valószínűleg ez lehetett a hiba, mert mire visszajöttem, már a tanuló autójával vitatkozott óriási vehemenciával, mivel az akasztani való nem tudta eltalálni milyen zenét is szeretne hallgatni az én egyetlen kis ártatlan csöppségem. Miután bejöttem, velem is végig kapcsoltatta az összes lehetséges dallamot, de miután láttam, hogy itt nem találjuk meg a megfelelőt, írd és mond, kikapcsoltam az átkozott szerkezetet. Erre nem számított a gyermek, de ahelyett, hogy megnyugodott volna, még jobban erőt vett rajta a hiszti, úgyhogy fogtam és ölelés terápiát alkalmaztam. Ez szép lassan, de működött, mindaddig míg javaslatot nem tettem az ebédre, ami már éppen időszerű volt. Ez is hiba volt. Mert hiába próbálkoztam hús levessel, nokedlivel - amik csöndben jegyzem meg a kedvencei közé tartoznak - kizárólag a nem akarom, másikat, valamint a ság szavakat ismételgette, változó sorrendben. Itt némi vita támadt közöttünk, mivel mindketten kötöttük az ebet a karóhoz. Én ugyanis nem engedtem, az előbb valami normális ételt, utána jöhet a ság felállásból, míg ő kizárólagosságot szavazott meg a piskóta tallérnak. Ebből közel 20 perces huzavona után az lett, hogy etetőszékből ki, Benedek magát a földre levetve sír, csapkod, és borzasztóan szenved. Újabb ölelés terápia, mondván aludjunk egyet, majd utána csak-csak elég éhes lesz ahhoz, hogy ság előtt valami más is beférjen abba a kis pocakba. Ez majdnem működött is, csak ott volt a bibi, hogy megpróbáltam lefektetni az ágyába. Na ez volt az a mozzanat, amikor eltántoríthatatlanul felébredt. Persze ilyen könnyen nem adtam fel, beszállítottam magunkat apa mellé, aki még mindig hortyogott, hogy majd itt, együtt, úgyis én is álmos, mivel egyetlenke, kb hatkor ébredt és onnantól azt hajtogatta, hogy "felkel, kalács, kimegy", míg mindezt valóban meg nem tettem... Tehát lefeküdtünk és habár ellenkezett, néha úgy tűnt lesz még énekes halott a tervemből, de nem. Befejező akkordként addig-addig húzta -vonta magát, míg felkelt, és bájosan mosolyogva invitált, hogy akkor most etetőbe be, és neki bíz minden vágya, hogy nokedlit ehessen. És a ságért mindezt valóban meg is tette. Így végül mindenki boldogan zárta a projektet és még apa is felkelt, úgy öt percre, mely idő alatt megállapította, hogy előbbi lépése elhibázott döntés volt, és vissza is feküdt.

P.S.: Miután Benedek nem aludt délután, ámde rendkívül korán kelt, ide ült az ölembe, miközben a postot írom, és édesdeden elhortyogta magát. Remélem úgy 10-18 év múlva én is kialszom magam, de úgy rendesen :)

Az aranykor utolsó napjai

Rápillantva az utolsó bejegyzésre, szégyenkezve kell megállapítanom, milyen régen nem írtam Csibusról. Pedig ömlengendő, dicsérendő, lelkendező van ám bőven ő róla. Most igyekszem kicsit pótolni elmaradásomat, hiszen hétfőre virradólag egy korszak lezárásához érkezünk, és egy újabb kezdetéhez. Habár már lassan egy hónapja megkezdte bölcsis karrierjét egyetlenke, én még itthon voltam, és szorgalmasan mentem érte ebéd után, alvás után, ahogy azt kell. Persze senki ne kapjon a szívéhez, ezután is menni fogok érte, csak talán kicsit későbben, amikor tudok korábban. Hétfőn viszont nem csak ő kezdi meg élete második hónapját a köznevelési intézményrendszerben, de én is visszaállok a munkának nevezett verklibe, ami remélem nem is lesz annyira verkli. Egy kis torokgyulladás most mégis adott nekünk még három napot, hogy nosztalgiázva az elmúlt két éven elbúcsúztassuk ezt az időszakot (* ha lenne web kamera, most a meghatottságtól pityergő anyukát látnátok*). Először nem örültem annyira ennek a kényszer három napnak, egyrészt mert nem
szeretem, ha a gyerekem beteg, másrészről csomó mindent beterveztem még a hétre, amin így változtatni kell. Mégis, ahogy belekezdtünk a mai napba, tátott szájjal figyeltem, hogy mennyi minden újat tanult már most is, amióta nem vagyunk egész nap együtt. A főzőcskézést például eddig is szerette, együtt is, és a saját kis műanyag konyhájában is, de most először odahozta nekem a lábos, és megkínált a kanállal, hogy ő főzte. Valamint megtanulta, hogy az asztalt le kell törölnie maga előtt evés után és, hogy a koszos szalvéta helye a szemetesben van. Játék közben elmondta, hogy szerintem így meg úgy, és egyre jobban el szórakoztatja magát a saját társaságában is. Még arra is rábeszélhető volt, hogy a kiöntött játékokat, almát az irányításom mellett szépen összeszedje. De nem csak az a fontos, hogy mit tanult, hanem a közös élmények, amikor átkarol és azt mondja: "Szeret", önfeledten ugrál, táncol arra, hogy "Judit néni: Zirregő, zörrögő, papapram-papararam..." vagy huncutul azt mondja, hogy "nem, nem, nem" és elszalad. Végül pedig én is, újra átéltem, hogy milyen csodálatos élmény is vele lenni, ami akkor válik csak igazán érezhetővé, amikor tudatosul, hogy holnaptól minden egy kicsit más lesz.

Átmeneti macska

Az átmeneti tárgy elnevezés a pszichológiában egy olyan dologra vonatkozik, ami a szeretet tárgyat, úgyis mint anya, apa helyettesítheti, (leginkább) a gyerek számára. Ilyen például egy plüss macska, amivel alszik a baba, konkrétan a Csibe, de ilyen a kis takaró is,  amit egyeskék mindig magukkal cipelnek, mondjuk az oviba, hogy ez legyen az összekötő kapocs az otthon és az intézmény között.
Itthon egy ideje előkerült a "kéne egy macska" téma. Ez úgy néz ki, hogy bármerre járunk és cicát látunk Benedek nyargal és két kicsi kezét ritmusosan ökölbe szorítja majd nyitja a dög felé, és azt mantrázza neki, hogy "Dele, dele" (a gy-vel és az r-rel még vannak ici-pici hiányosságaink). Dög, mert ezek a dögök a nyargalásra nyargalással reagálnak, és tesznek rá, hogy mennyire tüneményesen édes ez a gyerek, és inkább lelépnek a kedveskedés elől. Másrészt úgy nézet ki, hogy elkezdtem rágni apja fülét, értsd képletesen, hogy akkor milyen jó is lenne nekünk egy cica, és már most igazán itt az ideje. De apja tartotta magát, keményen, férfiasan, hogy márpedig macska nem kell nekünk, punk-tum. Ekkor jelent meg Döme, aki korábban a szomszédhoz járt etetésre, majd rákapott a mi szemetes zsákunkra. Ekkor mondtuk neki, hogy ne egye már a szemetest, egye inkább amit adunk neki normális kaját. A szavainkat tett követte és megkezdődött a párizsival, virslivel csirke hússal és csonttal etetés, valamint a külön a macskának is történő hús vásárlás a piacon. Csibe pedig boldogan adogatta a hús darabokat a cicának, vagy dobálta le elé, mert az azért ijesztő, ahogy a kis kézből kikapja :) emellett cica nem volt dög, értsd: hagyta magát simogatni, bazsajgatni, vakargatni, ölelgetni. Bizonyos határokat persze szabtunk, mert mégsem ismertük Dömét mi sem. Csak ritkán jöhetett be a lakásba, akkor is csak korlátozott mozgástérrel. Viszont az erkélyen kapott saját kis dobozt, takaróval bélelve és egy darabig így ott is töltötte napjai nagy részét. És ahogy az lenni szokott minden csoda hét napig tart, szegény cicó is elvesztette az érdekesség faktorát, amit vélhetőleg ő is megértett, mert egyszer csak lelépett. Részemről örültem, hogy itt volt, mert Csibe örült neki, de akárhogy is nézem nem egy Gatto cica.... Utóbbi egy ideje bekerült Csibus látókörébe aminek én igazán örülök. Eleinte csak a falon kirakott képeit nézegette, azóta pedig megtanulta, hogy egy Gatto nevű, vörös macskáról van szó, aki a mi családunk tagja volt, és elaludt.

Csibe + Döme + és a mindennapok zaja:

Babauszi újratöltve

Tegnap végre arra ébredtünk, hogy nincs semmi olyan hátráltató tényező előttünk, ami miatt itthon kéne maradnunk, ahelyett, hogy jó korán felkeljünk és elkocsikázzunk babaúszásra. Az elmúlt egy hónap kedd reggelei ugyanis így indultak. Konkrétan az volt a menet, hogy hoppá, Benedek benáthásodott, és hoppá, Benedek még mindig náthás, valamint hoppá Benedek meggyógyult, de az éjszaka ismét benáthásodott. De volt olyan is, hogy, hoppá, Benedek lázas. Ez utóbbi így is maradt még három napig, aztán meg, ahogy jött el is múlt, minden egyéb gyanús tünetet mellőzve. Így hát nekivágtunk, de mégis szembe találtuk magunkat egy "apróbb" nehezítő tényezővel. Ez a tényező nem más, mint Benedek maga volt, aki amint szembe találta magát azzal az elvárással, hogy akkor most neki valamit meghatározott módon, méghozzá más által meghatározva kell tennie, ellenállásba vonult. Pontosabban vonult volna, mert ha elengedem, ugyebár elsüllyed, így inkább kapaszkodott, mondhatni matricaként a nyakamba simult, és sértetten üvöltött és sírt. Ezt a kettőt szabadfelhasználásban váltogatva. Pedig minden olyan szépen indult. Leültünk a medence szélére, élveztük a meleg vizet, babráltunk és hápogtunk a gumikacsával közösen. Azután jött Zsuzsi, a másik, aki úszni tanít, és aki tündér a gyerekekkel, és javasolta, hogy belül tágasabb,  Benedek pedig azonmód, mint nagyfiúkhoz illik, ugorjon egy szép fejest. Benedek viszont erre azt mondta, hogy: - Annnnnnyaaaaaaaaaaaaaa - és még azt is, hogy - neeeeeeeeeeeeemmmmmmm. Talán még azt is hozzátette, hogy: - Hagydddddabbbbaaaa. A fejét ugyan hajtotta egy kis merülésre, de a morcosságán már nem lehetett segíteni, úgyhogy fél óra próbálkozás után a két Zsuzsi fel is adta, hogy még aznap vízipókká képezze a kis csibészt. Hozzátenném, amikor, úgy egy évvel ezelőtt először mentünk csobbanósba vigyorgós nevetősen csúszott be velem a habok közé. Így aztán nem is adtam fel azon tervemet, hogy mi még ma jól fogjuk érezni magunkat, és kicsapattam a medencéből gyerekestől, mindenestől. Ettől a fentebb említett is megnyugodott, és jó ízűen megreggelizett. Ezt követően minden gond nélkül besétáltunk az élménybe egy kis fürci - pancsira. Itt "AJTÓ" felkiáltással irányított a medence túlsó vége felé, ahol a szabadba kivezető átjáró található. Gyermek éteri örömmel az arcán figyelte, hogyan nyílik - csukódik az önműködő ajtó. Imádunk ugyanis mindent, pontosítok, leválva a szimbiózisból, Csibus imád mindent, ami önműködik, különösképpen a garázsajtókat. De ezt a történetet majd máskor. Visszatérve az aqua world-be, ajtó igazság szerint nem volt túl aktív, mivel a vendégek, valami érthetetlen okból kifolyólag nem kedvelték túlságosan a +/- 4 fokot, odakinn mérve, így az ajtó is talán csak egyszer funkcionált előírásának megfelelően. Ott is hagytuk hamar egyéb csobogó, bugyborékoló vízfelületek megtekintésért. Miután itt is kiörömködtük magunkat, felkerestük a gyermekmegőrzőt. Itt egy elsőre nem túl elhivatottnak tűnő fiatalembert találtunk. Megkérdőjelezhető kedvességgel érdeklődtem nála, hogy most akkor tényleg ő e a kijelölt vigyázó és szórakoztató brigád - e, és van e neki képzettsége, ami a gyermek felügyeletet illeti. Ő magabiztosan kijelentette, hogy van ám képzettsége, és akkor most legyek kedves beszámolni arról, milyen játékokat kedvel a csemete, mert elővételezi, hogy a jelen lévő papír-ceruza nem fogja kielégíteni az igényeit, amíg én egyéb helyen tartózkodom. Így aztán térült-fordult és egy nagy doboz játékkal tért vissza, majd a következő körben még úgy két négyzetméter padló puzzle is volt a hóna alatt. Kicsit kétkedve és izgulva távoztam, és Benedek is kétségeinek adta jelét, midőn lebiggyesztette a száját, helyváltoztatásomat észlelve. Miután azonban kisebb kőrt leírva belestem, már javában pakolgatott Imivel. Kicsit nyugodtabban indultam el, és kellemes fél órát úsztam - sportos anyu ON. Mikor visszatértem Bende, ahogy mostanában hívja magát a picúr, éppen Imi karján ült és Bagirával, a párduccal beszélgetett, aki több társával együtt a falra lett felpingálva. Mikor meglátott nagyon megörült nekem, és a nyakamba ugrott, mármint Benedek és nem Bagira, illetve nem is Imi. Benedek tehát kinyilvánította jelenlétem felett érzett boldogságát, kb egy percig, majd folytatta a pakolgatást. Imink beszámolója szerint, minden a legnagyobb rendben volt, Csibe megnézett mindent, bebújt mindenhova, oroszlán üvöltött a festett oroszlánnal, megölelgette a plüss állatokat, különösen kedvelte a konfettit, és nyugodjak meg, engem is sokat emlegetett. Némi megbánással és növekvő elismeréssel a hangomban köszöntem meg a hivatalos pesztrálást, majd utunkat folytattuk a só kamrába. Itt légúti tisztulás közben megettük a még megmaradt kekszünket, ami a legkisebb legnagyobb szomorúságára már nem volt túl sok. Végül a távozás útjára léptünk. Hazafelé még én is kipróbáltam, hogyan kell oroszlán üvölteni a közúti közlekedés oda nem illőnek vélt tagjaival. Összességében pompás és fárasztó délelőttel gazdagodtunk. Bízom benne, hogy ezt nem újabb egy hónap szünet fogja követni, mert akkor kezdhetem előröl Benedek vízbe szoktatását...

Éjfélig

Mivel Benedek már roppant nagyfiú, éppen pont csütörtökön lesz 18 hónapos, döntő lépésre szántuk el magunkat a felnőttsége felé. Konkrétan a rácsos ágy három középső, kivehető lécét kivettük. Ez nagyon tetszett neki, nekünk pedig, hogy neki mennyire tetszik. Nagyon ügyes volt, amikor pl. bedobtuk a pöttyös labdát az ágyba, és mondtuk neki, akkor utána ment és kivette. Amúgy is nagyon okos, már rengeteg dolgot megért, amit mondunk neki. Még több mindent próbál utánunk mondani, olyanokat beszél, mint "anya, apa (természetesen), ement, ma(cska), kuku (gyengébbek kedvéért: kakaó, ezt a parancsszót többnyire reggel adja ki, közvetlenül ébredés után), pari, ama (alma), ham (ha éhes), inni. És mindemellett remekül tud mutogatni, hogy egész biztos megértsük, amit akar. Többnyire el is éri, amit szeretne, kivéve, ha az piskóta tallér lenne ebéd helyett vagy bizonyos polcok és szekrények kipakolása, amit amúgy nem érne el.

De visszatérve az ágyához, mindannyiunknak nagyon tetszett az új történés, egészen éjfélig, amikor megszüntettük a békebeli újítást. Ez éppen akkor történt, amikor egy órával korábban felriadt és a legszebb, de a kevésbé szép szóra sem akart visszaaludni. Kb. félidőben rájött, hogy akkor ő most ki is mászhat lazán az ágyból és nem is röstellte ezt megtenni. Persze nagyon édes egy félálomban bőgve kitrappoló krapek az éjszaka kezdetén, mégis úgy döntöttünk úgy három séta után, hogy akkor eljött az ideje annak, hogy visszahelyezzük a léceket, az őket megillető helyre. Ezután már csak alig egy óra ordítás, és a gyermek aludt is. Holnap újra próbálkozunk a lécek kivételével....

Agyat, még agyat....

Hónapról hónapra őrületes fejlődéseken esik át - ezt szó szerint értem, lásd lejjebb -a kicsi Csibe. Először is kb másfél hónap alatt úgy belejött a jövés-menésbe, hogy már csak elvétve mászik. Mindenhova el tud már jutni, még oda is, ahova nem kéne. Úgyhogy egyre többször sétálunk kézen fogva. Ennél persze nagyobb móka, ha nem kell anya kezét fogni, és lehet rohangálni. A kezdetekben még úgy nyomta, mint egy kis zombi. Lábai szétvetve, kezei előre nyújtva. Mindig az ominózus idézet jutott eszünkbe, talán a "Holtak hajnalából" - Csibe tehát előre nyújtott kezekkel, kissé dülöngélve - :"Agyat, még agyat......". Egy ideje aztán már leszokott erről, és a kezeit arra használja, hogy valamit vigyen benne, pl. medvehagymás pogácsát. Ez utóbbit most hétvégén sütöttem, és istenien sikerült :) Recept itt, minden kedves ismerősnek: http://limarapeksege.blogspot.com/2010/04/medvehagymas-pogacsa-ii.html A pogácsának tehát nagy sikere volt a csöppkénél is, de az igazi ász a kiflicsücsök. Már gondolkoztam, hogyan lehetne úgy kiflit sütni házilag, hogy csak csücske legyen. Bármi nemű ételhez ez a legjobb kísérő, és kb. az egyetlen étel, amit feltétel nélkül hajlandó megenni. Mostanában ugyanis  eléggé megcsappant az étvágya. A változás kb egy éves korában következett, mintha tényleg vízválasztó lett volna, így mostanában folyamatosan azon töröm a fejem, mit készítsek neki, lehetőleg változatosan, amit hajlandó megenni. Az almával és a sajttal még egész jó barátságban van és a leveseket sem veti meg.

 Mostanában azzal próbálkozom, hogy lehetőleg úgy intézem, eléggé éhes legyen mire evés idő következik. Ezt a következő módszerekkel igyekszem elérni:  futtatás, lásd lejjebb a játszóterezést, valamint alma evés, mert az talán jobb étvágyat csinál. Ha már az evésnél tartunk, próbálkozunk vele, hogy átvegye a kanál fölött az uralmát. A mellékelt képen látszik, hogy ez még egy fejlődési folyamat, mely a kezdő és haladó kontinuumon helyezhető el, és még csak gyerek cipőben jár. De (!) fejlődik. Sose gondoltam, hogy a kéz-száj koordináció ilyen nehéz lehet. Ott kezdődik a dolog, hogy nem nézi amit csinál. Ez amúgy a járására is jellemző. Állandón elfikázik szegénykém, mert nem néz a lába elé. Ugyanígy van az evéssel, nem nézi a kanalat ergo amikor megpróbál merni az ételből nem kerül semmi a kanálra. Ezután ha valami mégis odajut, akkor mire a szájához ér a falat, elfordul a kanál és még kevesebb az esély, hogy étel jusson a kicsi szájába. De sebaj, majd ez is alakul még. Abban viszont hihetetlen mód jeleskedik, hogy kilökje a nyelvecskéjével a nem szimpatikus étket.  

A már említett futtatás a játszótéren történik. Most kezdjük felfedezni a környék játszóit. Az a kettő amin eddig jártunk felépítésében elég hasonló, Csibike érdeklődése pedig egyenlőre egysíkúnak mutatkozik. Tekintve, hogy a fő célpontunk a hinta. Nem mintha itthon nem a hinta lenne továbbra is a nagy kedvenc... Tehát kiérünk és akkor irány a hinta, főleg ha van hely. Ha nem akkor félszemmel folyamatosan odasandítva úgy teszünk,mintha valami mással foglalkoznánk, úgy mint csúszdázás nagy duzzogva. Aztán ha felszabadult akkor spuri a hintához, mielőtt más szemfüles kisgyerek/anyuka felfedezi!!! Akkor hát kezdődhet a hinta-palinta orrvérzésig, na ó unalomig. Eme jeles tevékenység végeztével jöhet még egy kis csúszda, esetleg egyéb hintázó alkalmatosság, úgy mint hinta fóka/ hinta kutya / hinta akármilyenállat. Úgy egy óra elteltével anya megúnja a történetet, és akkor mehetünk haza, de előtte még a homokozót útba kell ejtenünk egy rövidke afférra. Itt még a cél az,hogy minél kevesebb homokot egyen meg a gyerek. Miután teljesítettük a küldetést mehetünk haza. A hosszú úton még egy kis keksz és alma elfogyasztása, tekintettel a nagyfokú kalória veszteségre. Hiába, nagy móka a cseperedés.

A fürdése körül is változások zajlanak. A kis kádból átvándorolt a nagy kádba. Részben mert kis kádat hamarosan életében először Magyarországra látogató Zelmi kapja használatba, részben meg már tényleg kezdte kinőni. Itt is nagyon ügyi. Egy pillanat alatt megtanulta, hogyan kell felmászni a kád öblös szélére, ami egy dolog, de a nagy dolog itt jön. Kétszer mutattam meg neki, hogy itt is ugyanúgy kell lemászni, mint ahogyan az ágyról (asztalról) és ma már így is mászott le, magától!!!! Annyira büszke vagyok rá.

Végezetül még néhány friss kép:

Cica varázslat folyamatban.

Megigyam e a fincsi smoothit vagy inkább aludjak még???

13. havi

Ez jobb, mint a plussz egy hónap fizetés :D Nyilván összehasonlíthatatlan. Benedek tehát betöltötte élete 13. hónapját, és rengeteg új képességgel gazdagodott ez idő alatt is. Először is még sokkal-sokkal cukibb, mint korábban, pedig már eddig sem lehetett okunk panaszra. Aztán még sokkal-sokkal pernahajderebb mint volt, pedig már eddig is igen adta az ívet. A huncutság első lépése, amikor beszívja a felső ajkát, és úgy néz, hogy látszik a kis pofáján, valami nagyon nagyon olyan dologra készül, amit nem lenne szabad. A következő lépés, hogy ezt a nagyon-nagyon olyan dolgot meg is teszi, miközben mi hevesen ellenkezünk. És itt következik az igazi, és magas szinten kiművelt pernahajderség, amikor ő visszanéz ránk, hevesen rázza a fejét, hogy: "Nem-nem-nem" és közben lelkesen folytatja azt a bizonyos nagyon-nagyon helytelen tevékenységet. Ilyen helytelen dolog például az újság, doboz és társainak megrágása, mivel 5 foggal rendelkező csöppem addig-addig tépi, rágja, nyálazza az említett papír alkalmatosságokat, hogy azok kis darabokban landolnak a szájában. Mindennek pedig egyenes következménye, hogy határozott mozdulatokkal próbáljuk kipiszkálni a málladozó fecniket az összeszorított babaszájból, néhány termetes harapás nyommal az ujjunkon.

 A pernahajderkedés egy másik vadhajtása a kukamanóság. Mert annál jobb nincs is, mint a kukát paskolgatni, kinyitni, kihalászni a bentlévőségeket, hiába mondja el anya is és apa is napjában annyiszor, ahányszor csak arra indul a kis cukiság, hogy azt pedig nem szabad!!!! Talán már említettem az etetőszékes élményeinket. Nos ezek nem igazán változtak, továbbra is, sokkal érdekesebb felállni benne, és felpattanni belőle az asztalra, mint nyugodtan ülni és enni. Mármint csak klassz lenne, hogy nem lenne akadályoztatva ebben a dologban. De mivel így történik, a válasz duzzogás, mérgeskedés, mondhatni veszekedés, és az inci-fincsi étel visszautasítása.

Vannak aztán biztos pontjaink, amiknek felfedezése komoly időtöltést jelentenek az egyetlennek. Ezeket is két részre tudjuk osztani, az egyik csoportba tartoznak, a külső segítség nélkül is birtokba vehető helyszínek, míg a másikba a felnőtt kéz szükségeltette bútorok. Előbb csoportba tartozik a szobai kis komód, és a konyhai fiókok arzenálja, aminek kipakolása remek szórakozás. Én pedig azon imádkozom, hogy a fiókból lazán kirángatott és a konyha kőre pottyantott turmix gép ne dobja be a kulcsot. A komódból és fiókjaiból már rég kipakoltunk minden szúró, vágó és orvosságos eszközt, ezek beköltöztek a körömlakkjaim helyére, mivel az a fiók akad, így egykönnyen nem kerülhet a Csibe kézbe. A másik csoportba két kedvenc tartozik. Az egyik a nappaliban lévő kis asztalka fiókja. Ezt egyedül nem tudja kihúzni, így hangos óbégatás jelzi, ha hadjárat indítását tervezi a fiók tartalma ellen. Ebben jó sok vezeték, cd lemez, papír doboz van, amit laza csukló mozdulatokkal ki lehet dobálni. A kedvenc itt is a vezetékek kötege, végül pedig a fülhallgató, aminél nagyobb kincs ezen a földön alig alig található. A másik pedig a fürdőszobai szekrény. Ez is mindig nyerő lefoglaló. Miután sikerült betörnie, pontosabban kinyittatnia pandora szelencéjét, jöhet a hajkefék, csavarók hajhabok kipakolása és szétterítése a fürdőszoba padlóján. Természetesen itt is van kiemelt tárgy, ez pedig nem más, mint a hajszárító. Ennek valami olyan, de olyan vezetéke van,ami különleges örömet jelent az én egyetlen csemetémnek. Felettébb meg is sértődik, mikor kölcsön merem venni a hajszárítót hajszárítás címén. Különösen zavarja ebben a helyzetben, hogy ilyenkor nem éri el a vezetéket, mivel az magasra van eldugva.
Na de nem csak kipakolni kezdett el a hónapban, azt már sokkal korábban el kezdte gyakorolni. De próbálgatja az egyedül evést is. Természetesen csak úgy hajlandó ezen próbálkozásaival, hogy nem fogom a kezét, miközben a tálból a kanálra próbálja ügyeskedni az ételt, onnan pedig a szájába. Hát ez az, ami egyenlőre még alig-alig sikerül, annál több étel landol azonban, rajta, rajtam, az asztalon, és a földön. Lackó szerint, egy szemetes zsákot kéne kivágni a gyerek fejénél, és így ráhúzni, alá pedig néhány újságpapírt teríteni, így talán megóvható lenne a lakás épsége. Szerintem ez nem túl zöld megoldás, de valamiféle vegyvédelmi rendszeren már én is gondolkozom. Az új project részét képezi egy egész testet beborító előke, de lehet a papír földre terítése nem is olyan balgaság.
A végére hagytam a legnagyobb újságot pedig. Csibe elindult. Egy egy lépést már eddig is megtett, de pár napja úgy igazán neki indult. A héten már egyre többet mondogattam, hogy majd jövő hónapban veszünk egy rendes cipőt, de rá kellett jönnöm, ez az ügy nem tűr halasztást. Holnap végére is járunk a dolognak, és így már tuti cipőstül vehetjük birtokba a játszótereket. Már eddig is jártunk a fejlődés eme lépcsőjének egy magasabb szintjén, de még csak én tettem Csibémet csúszdára le föl, hintába be, ki. De most, de most .....