Mármint a gyerek. Mármint hozzám képest. Önmagához képest balra. Mármint, amikor be szeretném pelenkázni. Eleinte, mert aztán egész egyszerűen ellejt. Lehetőség szerint minél messzebb. Na nem tőlem, mert mostanság kivételezett helyzetben vagyok, hanem a pelustól. Ennek a legédesebb változata, amikor reggelente átviszem magam/magunk mellé - attól függ, milyen korán ébredt - lefejtem róla a gumibugyit, hogy az éjszakai termést frissre váltsam, és legott elteper. De azt az örömöt, amikor négykézlábra fordul, kicsit még remegő, ébredező fejenehéz buksival, és megindul az ágy fal felőli irányába, ott feláll, és a szép kék, mintás tapétához beszélget úgymint: - Höööööööö, hooooooooooaa. Hőőőőőő, haaaaaahooooooo, és hőőőőőőááááá. És persze ennek minden, egy kis csirke szótárában fellelhető változata, miközben a body vége rálóg a meztelen fenekére, de az egyre kevésbé görbe lábai meg kilátszanak... Ezért még azt is ellehet felejteni, hogy a biológiai óráját elég bénán programozta be, nevezetesen 6 órakor, értsd jól reggel!!!, ha kell, ha nem felkelünk. Ha még álmosak vagyunk, ha nem akkor is. Előtte magabiztosan számíthatunk rá éjfél és egy óra között, valamint ehhez képest 3-4 órára egy kakukkra. Arra is rájöttünk, hogy egyrészt azt az időszakot élük, amikor hiába gondolom, hogy csak hiszti az ébredés, hiába próbálok meg várni, hogy pár perc és abbahagyja a sírást és visszaalszik, nem hagyja abba, és nem alszik, nélkülünk. A könnyebb és gyorsabb megoldás, ha átjövök és megetetem, ez úgy 98%-ban működik. Másik megoldás, ha dentinox-szal bekenjük a fogínyét, és még vagy 5-25 percet dajkáljuk, séta közben, de részemről inkább csücs, mert a derekam nem bírja, apa részéről meg inkább sehogy mert ő aludna. Végül ha nem akarom megetetni, mert mondjuk másfél órája már megtettem, és nyilván nem az éhségről, hanem a felriadtam, valaki legyen mellettem, aki biztonságot nyújt, tematikáról van szó, és már elég korán van hozzá, értsd, hajnali 4 óra is elmúlt, akkor jöhet, az átköltözünk anyáék ágyába. Ott aztán szorosan a hónom alá csapva, mert a mellkason elalváshoz már nagyok vagyunk, és nem szeretjük, szépen lassan álomba szendergünk. Nagyjából így telnek mostanság az éjszakáink. A fogacskákat pedig, akikről meggyőződésem, hogy okozóik a rossz alvásnak, na és persze a korra jellemző szeparációs szorongás, úgy várom már, mint szüléskor az epidurt. Arra is, mint a messiásra gondoltam.
Apát meg kell követnem, a korábbi kijelentésemért, mert nem is igaz, hogy folyamatosan csak alszik. Tegnap este felajánlotta magától, hogy osszuk fel az éjszakát. Az első felében én alszom, és ő kel a Csibéhez, utána cserélünk. Ez egészen jól működött, míg éjfélkor fel nem riadtam, hogy nekem most aztán irány a kétbetüs kitérő, de azonnal, de rögtön, mert a szervezetem már úgyis megszokta, hogy ilyenkor körül úgyis ébredés van, és ha már úgyis felébredtem, és a gyerek úgyis jól hallhatóan ordít, akkor már miértis ne néznék be, és etetném meg, választva a könnyebb, gyorsabb altatást. Le is lettem teremtve, mind a tíz körmömről, pedig az egyik le is törött, hogy mégis, hogy gondolom én, hogy ha nem használom ki a jó lelke/természete/szeretete adta lehetőséget, akkor aludni fogok. Úgyhogy az én édes szerelmem ezzel a lendülettel, visszaköltözött a közös ágyba, a gyerek mellőli ügyeletből. Szerencsére, miután lefektettem a legkisebbet, még három órát lehúzott egyben, mielőtt újra bejelentkezett volna. Reggel apa pedig álomittas szemekkel meglepetten pislogott, hogy miután ő lefeküdt, volt egy ébredés, etetés, ő pedig kíméletlenül átaludta. Azért bízom benne, hogy nem packáztam el örökre ezt az utolsó esélyemet!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése