Másikat, nem akarom, nem ezt!!!!

Benedek személyiség fejlődése, már eddig is sok izgalmat tartogatott számunkra. A mostani szakaszát ennek a folyamatnak valami egészen más jelzővel illetném, úgyis mint kiborító, idegesítő, komoly türelmet igénylő. Talán ez utóbbi áll a legközelebb a politikai korrektség kívánalmához. És persze tüneményes is, csak nehéz közben a vérnyomásomat a megszokott 110/80 környékén tartani. Az első volt a "másikat". És az is csak az életünk egy apró szegmensében jelent meg, a zenehallgatás közben. Először Judit nénit (úgyis mint Halász) untuk meg éjt nappallá téve hallgatni, majd jött a Vízipók, szigorúan a 100 Folk Celsiustól, végül a Nagy Ho-Ho-Ho -Horgász.  Minden alkalommal, amikor megelégelte a korábban imádott dalt, "másikat" felkiáltással kellet keresnünk a következő kedvencet. Ezzel nem is volt gond, míg már csak az hajtogatta egyre vörösebben, egyre hangosabban és egyre idegesebben, hogy "másikat". A probléma lényege csak abban állt, hogy bármit kapcsoltam, az nem volt jó, így közöltem, hogy mondja meg mit és az lesz. De ez nem történt meg, így most nem igazán hallgatunk zenét...
Aztán jött a "nem akarom", vagyis ne tegyél tisztába, ne kapcsold ki Bogyó és Babócát, ne menj oda, ne ülj ide, vedd el a kezed és társai.
A "nem akarom" párja a "nem ezt", amit leginkább evés közben alkalmaz, pontosabban evés helyett. Mert igazándiból semmi sem olyan jó étek, mint a "ság", vagyis a finomság, ami elsősorban piskóta tallért jelent. Persze ha az nincs, egyéb édesség is betölthetné a ság helyét, de ezt megtalálni nem is olyan egyszerű. Mert mikor a gyermek taknya-nyála egybe folyik, miközben én már a lakásban fellelhető összes édességet felvonultattam előtte, és ő kitartóan mantrázza, hogy nem ezt, de legalábbis másikat, akkor egy kicsit felmegy a pumpa. Így ilyenkor vagy ugrik a ság, vagy egyet leteszek elé, ami máskor bevált és eldönti mit kezd vele.
Az egész folyamatra a mai nap tette fel a koronát. Miután délelőtt már legalább háromszor megnéztük a fentebb emlegetett rajzfilm hősök kalandjait - hozzáteszem, már eközben is mondogatja a váltásoknál, hogy másikat, másikat - javasoltam, hogy talán vonuljunk be a szobájába, holmi közös játék céljából. Nem volt osztatlan a sikerem, de nagy duzzogva mégiscsak hajlandónak mutatkozott. El is kezdtünk mindenféle érdekes dolgokkal foglalatoskodni, még azt is elfelejtette, hogy éppen "halálán" lévő apjához rohangáljon, akit mindenképpen fel akart kelteni délelőtti álmából, amikor pár percre kimentem a szobából. Valószínűleg ez lehetett a hiba, mert mire visszajöttem, már a tanuló autójával vitatkozott óriási vehemenciával, mivel az akasztani való nem tudta eltalálni milyen zenét is szeretne hallgatni az én egyetlen kis ártatlan csöppségem. Miután bejöttem, velem is végig kapcsoltatta az összes lehetséges dallamot, de miután láttam, hogy itt nem találjuk meg a megfelelőt, írd és mond, kikapcsoltam az átkozott szerkezetet. Erre nem számított a gyermek, de ahelyett, hogy megnyugodott volna, még jobban erőt vett rajta a hiszti, úgyhogy fogtam és ölelés terápiát alkalmaztam. Ez szép lassan, de működött, mindaddig míg javaslatot nem tettem az ebédre, ami már éppen időszerű volt. Ez is hiba volt. Mert hiába próbálkoztam hús levessel, nokedlivel - amik csöndben jegyzem meg a kedvencei közé tartoznak - kizárólag a nem akarom, másikat, valamint a ság szavakat ismételgette, változó sorrendben. Itt némi vita támadt közöttünk, mivel mindketten kötöttük az ebet a karóhoz. Én ugyanis nem engedtem, az előbb valami normális ételt, utána jöhet a ság felállásból, míg ő kizárólagosságot szavazott meg a piskóta tallérnak. Ebből közel 20 perces huzavona után az lett, hogy etetőszékből ki, Benedek magát a földre levetve sír, csapkod, és borzasztóan szenved. Újabb ölelés terápia, mondván aludjunk egyet, majd utána csak-csak elég éhes lesz ahhoz, hogy ság előtt valami más is beférjen abba a kis pocakba. Ez majdnem működött is, csak ott volt a bibi, hogy megpróbáltam lefektetni az ágyába. Na ez volt az a mozzanat, amikor eltántoríthatatlanul felébredt. Persze ilyen könnyen nem adtam fel, beszállítottam magunkat apa mellé, aki még mindig hortyogott, hogy majd itt, együtt, úgyis én is álmos, mivel egyetlenke, kb hatkor ébredt és onnantól azt hajtogatta, hogy "felkel, kalács, kimegy", míg mindezt valóban meg nem tettem... Tehát lefeküdtünk és habár ellenkezett, néha úgy tűnt lesz még énekes halott a tervemből, de nem. Befejező akkordként addig-addig húzta -vonta magát, míg felkelt, és bájosan mosolyogva invitált, hogy akkor most etetőbe be, és neki bíz minden vágya, hogy nokedlit ehessen. És a ságért mindezt valóban meg is tette. Így végül mindenki boldogan zárta a projektet és még apa is felkelt, úgy öt percre, mely idő alatt megállapította, hogy előbbi lépése elhibázott döntés volt, és vissza is feküdt.

P.S.: Miután Benedek nem aludt délután, ámde rendkívül korán kelt, ide ült az ölembe, miközben a postot írom, és édesdeden elhortyogta magát. Remélem úgy 10-18 év múlva én is kialszom magam, de úgy rendesen :)

Az aranykor utolsó napjai

Rápillantva az utolsó bejegyzésre, szégyenkezve kell megállapítanom, milyen régen nem írtam Csibusról. Pedig ömlengendő, dicsérendő, lelkendező van ám bőven ő róla. Most igyekszem kicsit pótolni elmaradásomat, hiszen hétfőre virradólag egy korszak lezárásához érkezünk, és egy újabb kezdetéhez. Habár már lassan egy hónapja megkezdte bölcsis karrierjét egyetlenke, én még itthon voltam, és szorgalmasan mentem érte ebéd után, alvás után, ahogy azt kell. Persze senki ne kapjon a szívéhez, ezután is menni fogok érte, csak talán kicsit későbben, amikor tudok korábban. Hétfőn viszont nem csak ő kezdi meg élete második hónapját a köznevelési intézményrendszerben, de én is visszaállok a munkának nevezett verklibe, ami remélem nem is lesz annyira verkli. Egy kis torokgyulladás most mégis adott nekünk még három napot, hogy nosztalgiázva az elmúlt két éven elbúcsúztassuk ezt az időszakot (* ha lenne web kamera, most a meghatottságtól pityergő anyukát látnátok*). Először nem örültem annyira ennek a kényszer három napnak, egyrészt mert nem
szeretem, ha a gyerekem beteg, másrészről csomó mindent beterveztem még a hétre, amin így változtatni kell. Mégis, ahogy belekezdtünk a mai napba, tátott szájjal figyeltem, hogy mennyi minden újat tanult már most is, amióta nem vagyunk egész nap együtt. A főzőcskézést például eddig is szerette, együtt is, és a saját kis műanyag konyhájában is, de most először odahozta nekem a lábos, és megkínált a kanállal, hogy ő főzte. Valamint megtanulta, hogy az asztalt le kell törölnie maga előtt evés után és, hogy a koszos szalvéta helye a szemetesben van. Játék közben elmondta, hogy szerintem így meg úgy, és egyre jobban el szórakoztatja magát a saját társaságában is. Még arra is rábeszélhető volt, hogy a kiöntött játékokat, almát az irányításom mellett szépen összeszedje. De nem csak az a fontos, hogy mit tanult, hanem a közös élmények, amikor átkarol és azt mondja: "Szeret", önfeledten ugrál, táncol arra, hogy "Judit néni: Zirregő, zörrögő, papapram-papararam..." vagy huncutul azt mondja, hogy "nem, nem, nem" és elszalad. Végül pedig én is, újra átéltem, hogy milyen csodálatos élmény is vele lenni, ami akkor válik csak igazán érezhetővé, amikor tudatosul, hogy holnaptól minden egy kicsit más lesz.